Libero Altomare (olasz)
A házak beszélnek...

– Mi megfeszitett álmok vagyunk mind,
a földbe verten
téres gyökerekkel.
Leszögezett az emberek buta lustasága,
akik eltemetkezni szeretnek,
élőn, törékeny falaink közé,
s az alkóvok puhító levegőjében
megölnek minden merőséget kelletlen bolhaként.

– Aranyon vásárolnak
mint a ringyót,
hónapszámra tartanak minket féltékeny gazdáink,
fösvény önkéntes rabjaink.
Földíszítenek, szeretnek,
kedvükre kiföstenek minket;
bölcsőjük vagyunk, istállójuk
és jászoluk: csak
holtuk után hagynak el, nehéz szívvel.

Csukott üvegházak vagyunk,
puhító aquariumok,
amikben vérszegény medúzák
és angolkóros növények fuldokolnak,
míg a tunyaság s a fényüzés
uzsorás vigyázattal ékesíti
a titkos falakat,
a szeretet pókhálóival.

– Ó emberek! a szabadot nekünk!
Romboljatok már végre le, a földig!
S amire lettetek,
tengert, hegyet, levegőt fussatok!
Légi szállás kell néktek,
nomád házak és állhatatlanok,
miként a vágyak, amik bátorítnak!
Sokatmerő szelek, kik szembenevetik
vén teknősbékáját az órarendnek.

Repűlő pagodák, fém-villanások
majd elrabolják
a Nap sárga elektromos kincseit.

A végzet, így akarja emberek:
a régi kormos út
tüzes motorba lelkendezzen át;
a csepegő eresz
irígyeli a fecske-szárnyakat.

– Milyen unalmas, állni mozdulatlan,
míg körülöttünk minden örömbe hördűl:
egy nagy fantasztikus
ördög-kerék az Élet
s mi izzó, merev küllői vagyunk.

– Milyen unalmas, állni mozdulatlan
és lassan elrohadni
az idő mocskos ujjai alatt,
láz nélkül, ami melegítené
meszes és göthös csontjainkat.
Csak egy-egy földrengés ad lelket olykor,
csak tűz láttán részegszünk deliriummal...
S eltűnni lihegünk a lángok udvarában.

Fordította / Translated by: Komját Aladár
Forrás / Source: A Tett, 1916. augusztus 1., Internacionális szám, 278-279.

Libero Altomare
Le case parlano...

– Siamo tutti sogni crocefissi
abbarbicati alla terra
con prolisse radici.
C’inchioda la pigrizia stupida
degli uomini, che amano
seppellirsi, vivi, tra le nostre mura fragili
dove nell’aria snervante delle alcove
uccidono ogni audacia quale pulce importuna.

– Ci comperano con l’oro
come le meretrici,
ci tengono a mesata i nostri gelosi padroni,
i nostri avari prigionieri volontari.
Ci adomano, ci amano,
ci dipingono per il loro diletto;
serviamo loro di cuna, di stalla
e di mangiatoia: soltanto
dopo morti n’escono, a malincuore.

– Siamo le serre chiuse,
siamo gli acquari snervanti,
dove meduse anemiche
e piante rachitiche boccheggiano
mentre l’ozio e la lussuria
fregiano con usuraia cautela
le secrete pareti con
la ragnatela dell’affetto.

– Oh uomini! lasciateci libere
e finalmente, radeteci al suolo!
Voi siete nati per correre,
sul mare, sui monti, nell’aria!
Dimore aeree vi occorrono,
case nomadi e instabili
come i desideri che vi punzecchiano,
Venti temerari che irridono
la vecchia tartaruga dell’orario.

Pagode-volanti, corrusche di metalli,
rapineranno i gialli tesori
elettrici del Sole.

Così, uomini, vuole il destino:
l’antico fuliginoso camino
deve mutarsi in motore rovente;
il tetto spiovente
invidia le ali delle rondini.

– Che noia, sentirci immobili
mentre d’intorno tutto si agita con gioia:
la Vita sembra un gran carosello
fantastico di cui noi siamo i perni
arroventati, rigidi, fermi.

Che noia, sentirci immobili
e imputridir lentamente
sotto le dita luride del tempo
senza una febbre che ci riscaldi
le ossa calcaree e gottose.
Solo qualche scossa tellurica ci anima
solo la vista del fuoco c'inebria di delirio...
Ed aneliamo sparire in un alone di fiamma!