Vaszilij Kandinszkij (Német)
Fagott
Nagyon nagy házak hirtelen omlottak össze. Kicsiny házak nyugodtan állva maradtak.
Kövér, kemény, tojásalaku, narancsszin-felhő függött hirtelen a város felett. Mintha a magasra nyúlt városház tornyának csúcsos csúcsán függött volna és ibolyaszín kisugárzása volt.
Száraz, puszta fa nyujtotta a mély égbe reszkető, rezzenő ágaít. Egészében fekete volt, mint fehér papirba nyitott lyuk. Négy kis levele sokáig reszketett. Ámbár szélcsend volt
De ha vihar jött és sok vastagfalu épület dőlt a földnek, a vékony ágak mozdulatlanok maradtak. A kicsiny levelek megmerevedtek: akárcsak vasból öntötték volna őket.
Nyilegyenes vonalban repült át a város fölött varjak csoportja.
És egyszerre ujra minden csendes lett. A narancsszin felhő eltünt. Az ég metszőn kék volt. A város sirnivalón sárga.
És ebben a csendben csak egy hang hallatszott: patkódobogás.
Akkor tudta már mindenki, hogy a teljesen üres utakon át egyedül vándorol egy fehér ló. Sokáig hangzott a patazaj, sokáig, nagyon sokáig. És ezért volt, hogy pontosan soha senki se tudta, mikor halt el. Ki tudja, mikor áll be a csend?
És egy fagottnak terűlő, hosszúra nyújtott, kissé kifejezéstelen, részvétlen, hosszú, az űrben hosszan mély hangon bolyongó hangja körül minden lassan, lassan zöld színbe rakódott. Először piszkos és sötét volt a zöld szín. Aztán mind világosabb, hidegebb, vadabb, még világosabb, még hidegebb, még vadabb lett.
Az épületek a magasba nyúltak és elkarcsúsodtak. Mind egy pont felé, jobbra hajlott, talán arra felé, amerre a reggel van.
Úgy érzett, mintha mindez a reggel felé való vágyakozás volna.
És még világosabb, még hidegebb, még vadabb színt kapott az ég, a házak, az aszfalt, az emberek, akik rajta jártak. Folyton jártak, szakadatlanúl, lassan, mindig maguk elé nézve, mindig egyedűl.
Mindehhez mérten a puszta fa most magasan nagy, lombos koronát hajtott.
Tömör hurkaszerű, felfelé csóvázott alakja volt. És a korona egymaga oly szúró sárga színt mutatott, hogy egyetlen szív sem birta volna el.
Jó, hogy az alantjáró emberek egyike sem látta a koronát.
Csak a fagott igyekezett ezt a színt jelezni. Magasabban, mindig magasabban szólt, megfeszített hangja rikitó és nazális lett.
Milyen jó, hogy a fagott ezt a hangot el nem érhette.
Fordította / Translated by: Színes Pál
Forrás / Source: A Tett, 1916. augusztus 1., Internacionális szám, 280-281.
Vasily Kandinsky
Fagott
Granz große Häuser stürzten plötzlich. Kleine Häuser blieben ruhig stehen.
Eine dicke harte eiförmige Orangewolke hing plötzlich über der Stadt. Sie schien an der spitzen Spitze des hohen hageren Rathausturmes zu hängen und strahlte violett aus.
Ein dürrer, kahler Baum steckte in der tiefen Himmel seine zuckenden und zitternden langen Äste. Er war ganz schwartz, wie ein Loch im weißen Papier. Die vier kleine Blätter zitterten eine ganze Weile. Es war aber Windstill.
Wenn aber der Sturm kam und manches dickmäuriges Gebäude umfiel, blieben die dünnen Äste unbeweglich. Die kleinen Blätter wurden steif: wie aus Eisen gegossen.
Eine Schar Krähen flog durch die Luft in schnurgerader Linie über die Stadt.
Und wieder plötzlich wurde alles still.
Die Orangenwolke verschwand. Die Himmel wurde schneidend blau. Die Stadt gelb zum Weinen.
Und durch diese Ruhe klang nur ein Laut: Hufeisenschläge. Da wußte man schon, daß durch die gänzlich leeren Straßen eine weißes Pferd ganz allein wandert. Dieser Laut dauerte lange, sehr, sehr lange. Und man wußte deswegen nie genau, wann er aufhörte. Wer weiß, wann die Ruhe entsteht?
Durch gedehnte, lang gezogene, etwas ausdruckslose, teilnahmslose, lange, lange in der Tiefe sich im leeren bewegenden Töne eines Fagotts wurde allmählich alles grün. Erst tief und etwas schmutzig. Dann immer heller, kälter, giftiger, noch heller, noch kälter, noch giftiger.
Die Gebäude wuchsen in die Höhe und wurden schmäler. Alle neigten sie zu einem Punkt nach rechts, wo vielleicht der Morgen ist.
Es wurde wie ein Streben dem Morgen zu bemerkbar.
Und noch heller, noch kälter, noch giftiger grün wurde der Himmel, die Häuser, das Pflaster und die Menschen, die darauf gingen. Sie gingen fortwährend, ununterbrochen, langsam, stets vor sich schauend. Und immer allein.
Eine große, üppige Krone bekam aber dementsprechend der kahle Baum. Hoch saß diese Krone und hatte eine kompakte, wurstartige, nach oben geschweifte Form. Diese Krone allein war so grell gelb, daß kein Herz es aushalten würde.
Es ist gut, daß keiner der da unten gehenden Menschen diese Krone gesehen hat.
Nur das Fagott bemühte sich diese Farbe zu bezeichnen. Es stieg immer höher, wurde grell und nasal in seinem gespannten Ton.
Wie gut das ist, daß das Fagott diesen Ton nicht erreichen konnte.
Forrás / Source: Vasily Kandinsky, Klänge, München, Piper, 1913, [17-19].