M. P. Arcübasev (Orosz)
Isten
Erős és rossz cigaretták kék füstszalagjai lengtek a szobában; a tea folyton sárgább és sárgább lett, végül is hideg vizzé vált, amelyben feláztatott citromszeletek usztak és Kozura még mindig nem volt ott.
Szergej Siznjakov, a szélesvállu, testes szobaur, alsógimnázista, szidta, mint a bokrot, hogy Puskarev, a halványarcu, babatiszta felsőgimnázista belé is pirult.
»Tudja az ördög! Egészen biztos, hogy semmiféle terve nincsen, csak hősködni akar ujra, és most nem tudja, hogyan huzza ki magát.»
De ebben a pillanatban kinyilt az ajtó; négy csontos ujj kapott az ajtófélfa felé és a sötét előszobában látható lett Kozura szeminarista hosszú, ügyetlen alakja, amint a sárcipőit vetette le.
»Ember, hol maradtál megint olyan sokáig? Már egy órája várva várunk.... No, gyerünk, gyerünk!» kiáltották mind az öten.
Kozura nem felelt, letette a sárcipőit, felakasztotta a kabátját, és a szobába lépett: hosszú volt és halavány, mint a halál.
»No, olvasni fogsz?« – kérdezte Albov.
Kozura holt, merev tekintettel nézett szét és tompán felelt:
»Hiszen azért jöttem.«
„Na, akkor hát rajta... gyerünk már!“
Kozura az asztalhoz lépett, leült, a zsebéből papirost szedett elő, és átfutotta nehéz, tehetetlen nézéssel hallgatóit.
A négy gimnazista és Bolsakov, a kadét, közelebb huzódtak; némelyik még a cigarettáját is eloltotta.
„Halljátok hát“ – szólalt meg Kozura tompa, fáradt hangon. – „Ma Istenről akarnék veletek beszélni,“
„Halljuk“ – mondotta Siznjakov és kegyesen intett a kezével.
„Minden emberben felmerül előbb, vagy utóbb, elkerülhetetlen bizonysággal a kérdés, mi lesz véle a halála után. Az ember él, szenved és küzd, aztán meghal, és megszünik minden megerőltetés, minden kín, mintha sohsem is létezett volna... Ez rettenetes és ha az emberek látszólag nem igen gondolnak erre és más a gondjuk, ez onnan van, – hogy a tyuk, amelyet leölésre kárhoztattak és már a lábánál fognak, természetszerűleg csak a vértolulás okozta fájdalomra gondol, és nem gondol a halálra, amelyet meg sem ért... Ühü, ühü!“
Kozura köhögött és haragosan szólt.
„Ti állatok, már megint telefüstöltétek az egész bódét. Még lélegzeni sem lehet.“
„Kinyitom a csapóablakot,“ – vélte Puskarev.
„Nem kell“ – felelte boszusan Kozura.
„Tehát... egészen érthetetlennek látszik az, hogy az emberi ész végleg eltünik; érthetetlennek, hogy a lény, amely beszélt, szenvedett, egész környezetét megértette és oly sokat magába vett, véglegesen megsemmisüljön, akár egy szétrombolt masina. A halálfélelem pedig, amely elől senki meg nem menekülhet, az emberektől és a világtól való kínos elválás olyannyira tűrhetetlen, hogy egészen természetesnek és szükségesnek látszik a halál utáni életről szóló tan. És az a gondolat, hogy a halállal minden nem szünik meg, hogy tovább folytathatjuk életünket halálunk után, hallhatjuk és láthatjuk azt, ami utánunk történik, oly örömös és vigasztaló, hogy néha készek vagyunk elnézni a tarthatatlanságát, amely a kitaláltság bélyegét viseli, csakhogy a halál utáni életünket hihessük... És igy cselekedtek az emberek évszázadokon át... Nem akarom elősorolni nektek a halál utáni életről szóló vallási tanokat, csak ki akarom belőlük emelni azt, ami kétségkivül a fegfontosabb bennük, – amely nélkül ilyen hit meg nem áll: – tudniillik istent.“
Puskarev félénken sanditott Kozurovra és elpirult.
„Mi az: isten? Ez az a kérdés, amellyel az emberek öntudatuk kezdete óta, mind a mai napig kinlódnak. Bizonyos az, hogy a kérdés egyik ténye isten létezésére vonatkozik, mig a másik tény arra, hogy isten mindennek alapoka, ami pedig isten létezésének fogalmából következik.“
„Mert kell, hogy a hatalom, amely a világot a semmiségből létrehozta létezzék, akármilyen természetü, aztán meg azért, mert ha isten nem volna minden dolognak alapoka, akkor a létezése vagy a hatalmának léte nem volna döntő jelenlőségű; még mindig egy még magasabb hatalom állana felette, mely őt alkotta.“
„Igen... ez érthető“ – mondta Siznjakov lassan.
„Igen... szóval a kérdés istenre vonatkozólag, mint minden dolognak alapoka, teljesen világos. A mi kinos kérdésünknél azonban a halál utáni életnél istennek létezése még nem játszik szerepet. Ha életünk a halál után nem volna más, mint egyéniségünk egybeolvadása az ősanyaggal, ami más szóval azt jelenti, hogy egyéniségünk megszünik, akkor ez már maga a halál volna. Mert ha öntudatunk és gondolkozásunk megszünik, akkor nem marad hátra semmi sem... De öntudat és gondolkozás csak egyetlenegy feltétel mellett maradhat meg, tudniillik, ha feltesszük, hogy isten öntudatos hatalom. Ebben az esetben ugyanis elképzelhetjük, hogy gondolkozásunk azon készülék elvesztése után, amelynek működését köszönhette, akárcsak az elektromosság a dinamógépnek, vagyis agyunk és egész testünk elvesztése után, képes leoldottan egymagában tovább folytatni létezését, akárcsak istennek öntudatos szelleme. Ez azt jelenti, hogy istenre vonatkozó kérdésünknél minden attól függ, hogyan határozhatjuk meg istennek lényét, tudatos, öntudatlan vagy más szóval elemi hatalmúnak.“
„És ezt te megállapitottad ?“ – kérdezte gúnyosan Siznjakov.
„Igen“ – felelte Kozura és feléje forditotta sápadt arcát, amelytől Siznjakov elvesztette nyugalmát.
„Istennek a lényét nem határozhatjuk meg, mert isten láthatatlan, halhatatlan és érezhetetlen. Azok a mértékek, amelyeket az emberek reávonatkoztatnak, nem illenek egy láthatatlan lényre. Az emberek – valószinünek látszik – azon igyekeztek, hogy fölfedezzék a lényében a módot, amellyel megláthatják őt és igy keletkezett a titokzatos negyedik dimenzió fogalma. És ezt igy képzelhetitek el: eddig három dimenziót ismerünk: hosszuságot, magasságot és szélességet, mindebben a három dimenzióban azonban nincsen benne minden, ami az embernek kell, nem határozzák meg azt, ami látszólagos, amit azonban még sem lehet a hosszuság, szélesség avagy magasság fogalmával kifejezni. Mondom például azt, hogy istennek sajátságai közé kell tartozni az örökkévalóságnak és végtelenségnek, amint hozzájatartozik a láthatatlanság. E felől körülbelül igy gondolkoztak: képzelünk egy olyan lényt, amelynek csupán csak két dimenziója van és feltesszük, hogy ez a lény a viz felületén él. Ennek a lénynek a világon minden olyan, mintha sík területen feküdne és az emberből, aki térdéig a vizben állana, okvetlenül két sík felületet látna, az emberek lábának keresztmetszetéhez hasonlóan. Ha ez az ember aztán kihúzná a lábát a vízből és a partra menne, tagadhatatlanul eltünne a két dimenziós lény látóköréből, mert a síkból a két másik dimenzió részére elérhetetlen magasságba tért. Ennek következtében mi sem volt könnyebb, minthogy belenyugodtunk olyan lény létezésébe, aki négy dimenzió felett rendelkezik és aki az emberek előtt abban a bizonyos negyedik szférában láthatatlanná válik. Értitek?“
„Nagyszerű“ – mondta elragadtatva Bolsakov.
Az általános érdeklődés megnehezitette a lélegzést.
„Felfedeztem legelőször is, hogy ez a nézet helytelen.“ – mondotta ünnepélyesen Kozura. „Halljátok... ez a három mérték, vagy dimenzió tisztára mértani. Feltételezik a tere, de egyáltalában nem a testet. Pedig az egész világ, ugye, testekkel telt, nem pedig térrel, és teljesen lehetetlen egy abszolut teret magunk elé képzelni. Ebből a körülményből kifolyólag megértettem, hogy a negyedik dimenziónak olyannak kell lenni, amely valamilyen lényt a puszta elképzelés országából a létezés országába emel és látható, érezhető és észlelhető tárgygyá tesz. Ez a negyedik dimenzió pedig a súly, a nehézség.“
„Itt van a kutya eltemetve“ – kiáltotta Siznjakov.
„Kibökte“.
„Hallgass, te marha“ – mondta Kozura bosszusan. Igenis kiböktem. Felfedeztem azt, ami itt volt, mindenkinek az orra előtt, ami azonban tévesen csak más oldalra volt elhelyezve. Amerika is ott volt mindenkinek az orra előtt, de mégis csak Kolumbus fedezte fel.“
„Szóval Kolumbus vagy“, röhögött Siznjakov.
„Te meg ökör vagy! Ugyanis azt találtam, és kérdeztem: Minek van csak egyetlen dimenziója?... például az időnek... Az időnek csupán hosszúsága van, más semmije. Minek van két dimenziója?... például a hangnak... Magassága és hosszusága van, vagyis lehetősége, hogy két irányban változzék. Igen. No most figyeljétek meg, hogy a hang fogalma viszonyitva az idő fogalmához máris könnyebben képzelhető el, és azt is mondhatjuk, testibb. Amig az idő fogalma testet nem kiván meg, a hang fogalma okvetlen követeli azt. Ha tehát a dimenziók, vagy mértékek számát növeljük, nem távolodunk el a testiség fogalmától, sőt, közeledünk hozzá. Igenis. Vizsgáljuk csak a harmadik dimenzió lényegét és keressük, hogy ezt a dimenziót is felfoghatjuk-e úgy, mint közeledést a testiséghez. Vegyük csak a fényt meg a hőt. Mindkettőnek három dimenziója van: hosszusága, magassága és szélessége“.
„Miket beszélsz össze?“ kiáltotta felháborodva Siznjakov.
„Várj csak. Hogyan mérhetnők a fényt? Ennek egyetlen lehetősége az, hogy bezárjuk olyan mértékbe, amelynek három dimenziója, hosszúsága, magassága és szélessége van. Tegyük fel, ebben a szobában egy lámpa ég; a szobán kivül fény nincsen. Ott sötétség honol. Ebben az esetben a szoba falai által elzárt fény valóságos kockát alkot, amelynek terjedelme a szoba falai által van meghatározva“.
„Fölösleges arról beszélnünk, hogy a fény és a hő atomok mozgásának az eredménye és meghatározhatjuk azt, hogy a három dimenziós lény a megtestesülés fogalmát már jóval közelebb hozza hozzánk. Ezen az alapon tünik fel a negyedik dimenzió szüksége éppen ebben az irányban és a következő lépéssel nélkülözhetetlenül tünik fel a testiség vagy a súly megjelölése, ami alapjában véve egy és ugyanaz... A test a láthatóság, érezhetőség és észlelhetőség definitiv formája, bizonyos tehát, hogy ennél messzebbre mennünk nem lehet. Ötödik dimenzió nem lehet, következésképen a látható világ után ebben az irányban nem létezik – semmisem“.
Ez a szó „semmisem“, valamint Kozura holt tekintete és mind a gondolat, amely reájuk zúdult, nyomottá tette a társaság hangulatát. Most már komolyan kivánták, hogy Kozura ne hagyja el beszédét, hanem valahogyan, valamilyen eredményre jusson.
„Amikor ezt megértettem, – folytatta Kozura, – tisztában voltam azzal, hogy abban az esetben, ha istent láthatatlan, érezhetetlen, halhatatlan és észlelhetetlen lénynek akarjuk meghatározni, minden dimenziótól el kell tekintenünk, vagyis a megtestesülés felé vivő úttal éppen ellenkező irányba kell mennünk, nem pedig a negyedik dimenzió felé vivő, vagy a negyedik dimenziót célozó úton“.
„Megértettem azt, hogy istennek nincsen kiterjedése és éppen ezért láthatatlan, örökkévaló és végtelen.“
A hangulat mind nehezebb lett. Az arcok haloványak voltak, a szemek lázasan fénylettek, mialatt Kozura hangja mindig tompábban és tompábban szólt.
„Isten: az erő; de erő magában nincsen, mert erő mozgást teremt, és mozgás anyagot. Világos lett tehát előttem, hogy isten csakis elemi módon alkothat, és a világ megalkotása nem akaraterő műve, hanem a szükségé. Amikor ezt beláttam“, – Kozura felállt, sovány halott arcában ijedtség ült meg, – „megijedtem...“
Mindegyikük erein jéghideg futott át; Kozura felé fordultak és tetőtől talpig végignéztek rajta.
Puskarev, a hivő és istenfélő fehér ifjú falsápadt lett, csak a testes Siznjakov nevetett kényszerülten.
„Üldözött gondolkozásom ide-oda járt és kiutat keresett ebből a labirintusból. Akkor egy eszmém villant fel hirtelen...“
Puskarev felállt; egész teste reszketett; közel volt az ájuláshoz.
„Nos jó, tudom, hogy nem akarat műve volt, de hogy is állunk az öntudattal? Ha öntudat létezik, akkor minden lény öntudatos és akkor az emberi szellem eltünése lehetetlen, sőt érthetetlen és buta dolog. Istenem, gondoltam magamban, az én öntudatomnak, az én gondolkozásomnak sincsen kiterjedése és mégis létezik, miért ne létezhetne hát bennem is általuk a legnagyobb erő?“
„Micsoda?“ – kérdezte lassan Puskarev, miközben egészen Kozura arcához hajolt.
Mindenki nehezen lélegzett.
„Micsoda?... Eszembe jutott hirtelen, hogy a gondolat nem olyasvalami, ami időn és téren kivül létezik... A gondolat is téres dolog; idő, tartam és hosszuság az előfeltétele“.
Kozura testének egész nagyságában kiegyenesedett, halotti, mozdulatlan tekintettel nézett végig rajtuk, majd tompán, de keményen szólt:
„Szóval, ha a gondolat csak az idő és cél keretén belül, isten ellenben azonkivül él, úgy gondolkozásunk az ő láthatatlan, halhatatlan és érezhetetlen szférájába nem nyomulhat és miután az ember gondolkozása a halála után ugyancsak ezen szférába tér, természetes, hogy a gondolatunk egyszerűen megsemmisül, minek következtében élet a halál után nem létezik!...“
Kozura összezsugorodott és egyben összefoglalta az eredményt.
Mélyen hallgattak mind. Mindannyian letörtnek látszottak és ténylegesen hideget éreztek szivükben és nehéz nyomást a fejükben.
Ilyen hangulatban mentek szótlanul kifelé.
Künn téli éjszaka volt. A hold sütött. A jég, miként megfagyott kék por csillogott. Késő volt és a házak úgy álltak, mint holt, nehéz anyagtömegek, az utca egyik oldalán feketén, az utca másik oldalán fehéren.
A nem égő lámpák üvegei hidegen fénylettek és oszlopjuk éles fekete árnyékot vont a fehér útra. A deres telefonhuzalok fehér szálai felett elérhetetlen magasban hunyorgattak a csillagok.
„Hú, de hideg van!“ mondta Bolsakov. Kezét beledugta a kabátja ujjába és Kozurát nézte, aki pedánsan lépegetett elől.
Puskarev felnézett, szemei fényesen csillogtak fehér arcában, a csillagokra nézett és álmodozón mondta: „Valóban, nem... egészen világos... vak hatalom, semmi egyéb...“
Ujra Kozurát nézte várakozón mindenki. Albov gáncsot vetett Bolsakovnak.
„Pofonváglak!“ – kiáltotta Bolsakov, ujra Kozurára nézett és igy folytatta: „Soha nem is hittem...“
„Mit is tesz a hit!“ vélte Albov fontoskodva. „Ha létezne egy öntudatos hatalom, – várj csak, te gazember!“ – kiáltotta hirtelen fájdalmában, mert egy hólapda zúdult a fülének. Utána eredt Bolsakovnak, aki gyorsan futott az utcán át.
Hangos, fiatalos kiabálás vágott a levegőbe. Puskarev Albovnak vetett gáncsot, mialatt Ivanov hátba lökte őt. Puskarev a földnek dült, a kabátujja tele lett hóval; Bolsakov és Albov ott birkozott az utca közepén s árnyékuk kétségbeesetten hadakozott a kékes havon.
Kozura megállt, megvetően tolta előbbre arcát, kinyitotta a száját; Ivanov e pillanatban lehajolt, egy hólapda repült el a feje fölött s Kozura arcát hirtelen könnyű, fehér hóval ragasztotta le. Kozura nagyot nyögött, majd hirtelen mozogni kezdett és előre tört; valaki neki is gáncsot vetett, azt pofonvágta és már ott hevert az egész társaság az utca közepén, és felettük gondtalan, forró hangok kongtak a levegőben.
A deres telefonhuzalok felett egykedvüen hunyorgattak a csillagok.
Fordította / Translated by: Gárdos Mihály
Forrás / Source: A Tett, 1916. augusztus 1., Internacionális szám, 284-293.
M. P. Artzybaschew
Gott
Von schlechten starken Zigaretten hingen im Zimmer blaue Rauchfäden; der Tee wurde gelber und gelber und verwandelte sich schließlich in kaltes Wasser mit aufgeweichten Zitronenstücken – Kozura war noch immer nicht da.
Der Zimmerherr, Sergei Chishnjakow, ein breitschultriger, stämmiger Gymnasialprimaner, schimpfte wie ein Rohrspatz und trieb dem blassen, wie ein Püppchen sauberen Sekundaner Puschkarew Schamröte auf die Wangen.
,,Mag der Deubel wissen! Er hat sicher gar nichts vor, sondern will nur wieder renommieren und weiß nun selbst nicht, wie er sich herausdreht.”
„Sicher nicht. Wo soll das lange Rick wohl hin? Will sich nur wieder aufspielen!”
Aber in diesem Augenblick öffnete sich die Tür; vier knöcherne Finger langten um den Pfosten und im dunkeln Flur erschien die lange, ungefüge Gestalt des Seminaristen Kozura, der seine Galoschen auszog.
„Mensch, wo hast du wieder gesteckt! Wir warten und warten... mach doch schnell!” riefen alle fünf Stimmen.
Kozura erwiderte nichts, legte die Galoschen ab, hängte den Rock an den Kleiderhaken und trat in seiner ganzen Länge bleich und hager wie der Tod ins Zimmer.
„Na, willst du lesen?” fragte Albow.
Kozura ließ seine toten unbeweglichen Augen umhergehen und antwortete dumpf:
,,Dazu komme ich ja.”
„Na, dann leg’ man los... schlankweg.”
Kozura trat zum Tisch, setzte sich, zog ein Blatt Papier aus der Tasche und überflog wieder alle mit seinen schweren unbeholfenen Blicken.
Alle vier Gymnasiasten und der Kadett Bolschakow rückten näher; einige löschten sogar ihre Zigaretten aus.
„Also hört,” ertönt Kozuras dumpfe, tote Stimme, „ich wollte mit euch Gedanken über Gott austauschen.”
„Leg los !” gab Chishnjakow gnädigst das Zeichen mit der Hand.
,,Klobig heißt” meinte Bolschakow.
„Vor jedem Menschen,” begann Kozura, „taucht früher oder später mit unvermeidlicher Sicherheit die schreckliche Frage auf, was mit ihm nach dem Tode wird. Der Mensch lebt, leidet, kämpft und stirbt, und alle diese Anstrengungen und Qualen verschwinden mit ihm, als wenn niemals, nichts dagewesen wäre... Das ist schrecklich, und wenn die Menschen scheinbar wenig daran denken und immer andere Sorgen haben, so rührt das nur daher, daß das Huhn, das geschlachtet werden soll und das man an den Füßen gepackt hat, natürlich mehr an den Schmerz denken muß, den ihm der Blutandrang nach dem Kopf und die Hände der Köchin verursachen, als an den Tod, den es nicht begreift... Üchü, üchü!”
Kozura hustete und rief böse:
,,Habt ihr Zebras und Quaggas wieder die ganze Bude vollgequalmt, daß man nicht atmen kann.”
,,Will das Klappfenster öffnen,” meinte Puschkarew.
,,Nicht nötig,” erwiderte Kozura ärgerlich.
,,Also... Es scheint ganz unnatürlich, daß der menschliche Verstand völlig verschwinden kann; daß das Wesen, das sprach, litt, die ganze Umgebung begriff, alles in sich aufnahm – mit vollständigem Nichtsein enden soll, wie eine zerstörte Maschine. Die Todesangst, der niemand entgeht, die qualvolle Trennung von der Welt und den Menschen sind so unerträglich, daß die Lehre von einem Dasein nach dem Tode ganz natürlich und notwendig erscheint. In dem Gedanken, daß mit dem Tode nicht alles zu Ende ist, und daß wir auch nach dem Tode als Einzelwesen fortexistieren und alles sehen und hören, was nach uns geschieht – liegt soviel Freudiges und Tröstliches, daß man bisweilen bereit ist, sich mit der Haltlosigkeit, die den Stempel der Erfindung an der Stirn trägt, abzufinden, nur um an das Betreffende, an das Leben nach dem Tode, zu glauben... Und das haben die Menschen im Laufe vieler Jahrhunderte getan... Ich will euch nicht an all die Glaubenslehren vom Leben nach dem Tode erinnern, sondern nur auf das unzweifelhaft Wichtigste in ihnen, – ohne das solcher Glaube unmöglich ist, hinweisen –: nämlich auf Gott.”
Puschkarew schielte furchtsam auf Kozura und errötete.
,,Was ist Gott? – Das ist die Frage, mit der sich die Menschen von Beginn ihres Bewußtseins bis auf unsere Tage gequält haben. Soviel ist klar, daß die eine Seite der Frage das Faktum der Existenz Gottes betrifft, während die andere darauf abzielt, daß aus dem Wesen des Gottesbegriffes folgt, daß Gott der Urgrund aller Dinge ist.”
,,Warum?” fragte Bolschakow.
,,Weil erstens die Macht, die die Welt aus der Nichtexistenz ins Dasein gerufen hat, geartet sein mag wie sie will –: jedenfalls muß sie existieren; und zweitens, wenn Gott nicht der Urgrund aller Dinge wäre, hätte seine Existenz oder die jener Macht keine ausschlaggebende Bedeutung; über ihr stände eine noch höhere Macht, die sie geschaffen.”
,,Nun ja... das ist verständlich,” meinte Chishnjakow gedehnt.
,,Ja... folglich erscheint die Frage über Gott als Urgrund aller Dinge ganz einleuchtend. Bei unserer qualvollen Frage über das Leben nach dem Tode spielt die Existenz Gottes noch keine Rolle. Wenn das Leben nach dem Tode ein Zusammenfließen unserer Individualität mit dem Urstoff, d. h. ein Aufhören unserer Individualität bedeutet, so ist das für uns schon der Tod. Wenn unsere Vernunft und unser Verstand nicht bleiben, bleibt eben gar nichts... Vernunft und Verstand bleiben aber nur unter einer Voraussetzung, nämlich, daß Gott eine vernünftige Macht ist. In diesem Falle kann man annehmen, daß der Verstand nach Verlust des Apparates, durch den er, wie die elektrische Energie durch die Dynamomaschine, erzeugt ist, d. h. nach Verlust des Gehirns und des ganzen Körpers imstande istsich loszulösen und allein zu existieren, wie der vernünftige Geist Gottes. Das heißt, bei der Frage nach Gott kommt alles aus die Bestimmung des Wesens Gottes an als einer vernünftigem oder unvernünftigen, anders ausgedrückt, elementaren Macht.”
,,Und das willst du festgestellt haben?” fragt Chishnjakow spöttisch.
,,Ja,” erwiderte Kozura und wandte ihm sein totenblasses Gesicht zu, so daß Chishnjakow etwas aus der Fassung geriet.
,,Man kann das Wesen Gottes nicht bestimmen, weil er unsichtbar, unhörbar und unfühlbar ist. Die Maße, die die Menschen gebrauchen, passen nicht zur Bestimmung eines unsichtbaren Wesens. Die Menschen haben sich wahrscheinlich bemüht, in seinem Wesen die Möglichkeit zu entdecken, ihn zu sehen, und so ist der Begriff einer rätselhasten vierten Dimension entstanden. Man urteilte so: es existieren drei Dimensionen: Länge, Höhe und Breite, aber die umfassen nicht alles, was die Menschen brauchen, zeigen nicht an, was augenscheinlich ist, was man aber weder durch Breite, noch durch Höhe und Länge bestimmen kann. Ewigkeit und Unendlichkeit müssen z. B. unbedingt zu Gottes Eigenschaften gehören, ebenso Unsichtbarkeit. Da hat man ungefähr so gedacht: wir stellen uns ein Wesen vor, das nur zwei Dimensionen hat, und nehmen an, daß dieses Wesen auf der Oberfläche des Wassers lebt. Diesem Wesen müßte alles in der Welt als in der Ebene liegend vorkommen und ein Mensch, der bis an den Knien im Wasser steht, würde ihm unbedingt in Gestalt zweier, dem Querschnitt der Menschenbeine gleichenden Ebenen erscheinen. Wenn der Mensch das Bein aus dem Wasser zöge und ans Ufer ginge, würde er unweigerlich aus dem Gesichtskreis des Wesens zweier Dimensionen verschwinden, weil er aus der Ebene in die für die beiden anderen Dimensionen unzugängliche Höhe überginge. Folglich war nichts leichter, als die Existenz eines Wesens zuzulassen, das vier Dimensionen umfaßt und das in der vierten Sphäre für Menschen unsichtbar wird. Stimmt das?”
,,Famos,” gab Bolschakow entzückt zu.
Infolge des allgemeinen Interesses wurde das Atmen fast schwer.
,,Ich habe zuerst entdeckt, daß diese Ansicht ganz verkehrt ist,” sagte Kozura feierlich. ,,Hört.... Diese drei Maße oder Dimensionen sind rein geometrisch. Sie setzen den Raum voraus, aber durchaus nicht den Körper. Dabei ist die ganze Welt mit Körpern und nicht mit Räumen bevölkert, und es ist ganz unmöglich, sich einen absoluten Raum vorzustellen. Von diesem Umstande ausgehend, begriff ich, daß die vierte Dimension diejenige sein muß, die ein Wesen aus dem Bereich der bloßen Vorstellung in den Bereich des Seins, der Existenz bringt in den Zustand eines sichtbaren, fühlbaren und wahrnehmbaren Gegenstandes. Dieses vierte Maß ist das Gewicht, die Schwere.”
,,Da hast du die Kiste!” rief Chishnjakow.
,,Er hat’s ’raus!”
,,Still, du Schafskopf,” erwidert Kozura ärgerlich. ,,Ja, ich hab’s ’raus. Ich habe entdeckt, was vorhanden war, was alle vor der Nase hatten, was aber irrtümlich an eine andere Stelle versetzt war. Amerika lag auch allen vor der Nase, aber entdeckt hat es Columbus.”
,,Also bist du Columbus!” kicherte Chishnjakow.
,,Und du bist ein Schaf! – Jetzt bekam ich folgendes heraus: was besitzt nur eine Dimension? Die Zeit zum Beispiel... Sie hat nur Länge, weiter nichts. Was besitzt zwei Dimensionen? Der Ton zum Beispiel... Er hat Höhe und Länge, d. h. die Möglichkeit, sich nach zwei Richtungen zu verändern. Ja. Beachtet, daß der Begriff des Tones im Vergleich mit dem der Zeit zum Beispiel schon leichter vorzustellen und sozusagen kompakter istWährend für den Begriff der Zeit kein Körper notwendig ist, verlangt der Ton unbedingt einen solchen. Wenn wir also die Zahl der Dimensionen oder Maße vermehren, entfernen wir uns nicht von dem Begriff der Kompaktheit, sondern nähern uns ihm im Gegenteil nur noch mehr. Ja. Jetzt wollen wir das Wesen der dritten Dimension untersuchen und sehen, ob auch dieses Wesen im Sinne einer Annäherung an das Körperliche aufzufassen ist. Zum Beispiel Licht und Wärme. Wie das Licht hat auch die Wärme drei Dimensionen: Länge, Höhe und Breite.”
,,Was faselst du da?” rief Chishnjakow empört.
,,Wart nur ab. – Wie kann man das Licht messen? Die einzige Möglichkeit ist, es in dasjenige Maß einzuschließen, das die drei Ausdehnungen: Länge, Höhe und Breite besitzt. In diesem Zimmer brennt eine Lampe; außerhalb des Zimmers ist kein Licht mehr. Dort herrscht Finsternis. So bildet also im vorliegenden Falle das von Zimmerwänden eingeschlossene Licht einen richtigen Würfel, dessen Maß durch die Ausdehnung der Zimmerwände bestimmt wird.
Es lohnt sich nicht, darüber zu reden, daß Licht und Wärme nur das Produkt einer Bewegung der Atome sind und folglich eine Tatsache, daß das Wesen der drei Dimensionen uns den Begriff der Verkörperung schon wesentlich näher rückt. Auf diese Weise ergibt sich die Notwendigkeit der vierten Dimension gerade nach dieser Seite hin, und als folgender Schritt erscheint unvermeidlich die Bezeichnung der Kompaktheit oder des Gewichtes, was im Grunde ein und dasselbe ist... Der Körper ist die desinitive Form der Sichtbarkeit, Fühlbarkeit und Wahrnehmbarkeit, und deswegen ist klar, daß man weiter schon nicht gehen kann. Eine fünfte Dimension kann es nicht geben und folglich ist hinter der sichtbaren Welt nach dieser Seite hin – nichts.”
Das Wort ,,nichts”, sowie der tote Blick Kozuras und die Gedanken, die auf alle einstürmten, drückten die Gesellschaft nieder. Eine bange Stimmung stellte sich ein, und man wünschte schon ernstlich, Kozura möchte jetzt nicht innehalten, sondern wenigstens zu irgendeinem Schluß kommen.
,,Als ich das begriffen,” suhr Kozura fort, ,,wurde mir klar, daß man, um Gott als unsichtbares, unfühlbares, unhörbares und nicht wahrzunehmendes Wesen zu bestimmen, den der körperlichen Seite entgegengesetzten Weg, d. h. nicht den nach der Seite der vierten Dimension und überhaupt nicht einen auf weitere Dimensionen abzielenden gehen, sondern im Gegenteil von jeder Dimension absehen müssen.
Ich begriff, daß Gott keine Ausdehnung hat und eben deswegen unsichtbar, ewig und unendlich ist.”
Die Stimmung wurde immer bänger; die Gesichter waren blaß und die Augen glänzten fieberhaft, während Kozuras tote Stimme immer hohler klang.
,,Gott ist eine Kraft; eine solche existiert aber nicht an und für sich, denn sie erzeugt Bewegung, und Bewegung erzeugt die Materie. Auf diese Weise wurde mir klar, daß Gott elementar schaffen muß, und daß die Erschaffung der Welt nicht ein Willensakt, sondern eine Notwendigkeit war. Als ich das einsah,” sagte Kozura und stand mit dem Ausdruck des Schreckens im hageren, toten Gesicht auf, ,,erschrak ich...”
Eiseskälte drang allen durch die Adern; die Köpfe wandten sich Kozura zu und blickten ihn von unten auf an.
Puschkarew, der gottesfürchtige, gläubige, weiße Knabe wurde bleich wie die Wand, nur der stämmige Chishnjakow lachte gezwungen.
,,Mein Verstand jagte hin und her und suchte einen Ausweg aus diesem Labyrinth. Da blitzte mir plötzlich ein Gedanke auf...”
Puschkarew erhob sich, am ganzen Leibe zitternd; er war einer Ohnmacht nahe.
,,Gut, ein Wille ist nicht vorhanden, aber wie steht es mit der Vernunft? Wenn sie vorhanden ist, so ist jedes Geschöpf vernünftig und ein Verschwinden des menschlichen Geistes unmöglich, ja, geradezu töricht und sinnlos. Herrgott, sagte ich mir, meine Vernunft und meine Gedanken haben auch keine Ausdehnung und existieren doch, also warum soll mit ihnen nicht auch die höchste Kraft existieren?”
,,Also was?” fragte Puschkarew gedehnt, indem er sich ganz dicht zu Kozuras Gesicht hinbeugte.
Alle atmeten beklommen.
,,Was?... Mir fiel plötzlich ein, daß der Gedanke nicht etwas außer Raum und Zeit Existierendes ist... Er ist nur etwas Räumliches; Zeit, Dauer, Länge sind seine Voraussetzung.”
Kozura richtete sich in seiner ganzen Größe auf, überflog alle mit seinem tödlichen, unbeweglichen Blick und sagte dumpf, aber fest:
,,Folglich, wenn der Gedanke nur innerhalb des Raumes und der Zeit, Gott aber außerhalb derselben ist, so kann unser Gedanke in seine Sphäre der Unsichtbarkeit, Unhörbarkeit und Unsühlbarkeit nicht eindringen, und da das Denken des Menschen nach dem Tode ebenso wird, so heißt das, unser Gedanke wird einfach vernichtet, und ein Leben nach dem Tode existiert nicht!...”
Kozura krümmte sich und sammelte gleichsam seine Ergebnisse.
Tiefes Schweigen herrschte. Alle schienen niedergeschmettert und empfanden tatsächlich Kälte im Herzen und einen schweren Druck im Gehirn.
In dieser Stimmung ging man schweigend auseinander.
Draußen herrschte eine Winternacht mit Mondschein. Der Schnee glitzerte wie gesrorener blauer Staub. Es war spät und die Häuser standen auf einer Seite schwarz, aus der andern Seite weiß als tote, schwere Masse da. Die Scheiben der nicht brennenden Laternen glänzten kalt und die letzteren selbst warfen scharf abgegrenzte schwarze Schatten über den weißen Weg. Die Sterne blinzelten in unerreichbarer Höhe über den bereisten Telephondrähten, die wie weiße Fäden aussahen.
,,Ei, die Kälte!” meinte Bolschakow. Dabei schob er die Hände in die Ärmel und blickte aus Kozura, der pedantisch vorwärts schritt.
Puschkarew hob die Augen, die in seinem weißen Gesicht hell glänzten, zu den Sternen und meinte träumerisch:
,,Nein, wahrhaftig... Ist ja ganz klar... Blinde Macht und weiter gar nichts.”
Alle blickten Kozura wieder erwartungsvoll an. Albow stellte Bolschakow hinterlistig ein Bein.
,,Ich hau’ dir eine runter!” ries der, blickte wieder auf Kozura und fuhr fort: ,,Ich habe niemals daran geglaubt...”
,,Was soll mir der Glaube!” meinte Albow wichtig. ,,Wenn es eine vernünftige Macht gäbe – wart du Racker,” brüllte er vor Schmerz, da er einen Schneeball gegen das Ohr erhalten hatte, und stürzte hinter Volschakow her, der über die Straße lies.
Lautes jugendliches Geschrei durchschnitt die Luft. Puschkarew stellte jetzt Albow ein Bein, während ihn selbst Iwanow in den Rücken stieß; Buschkarew stürzte lang hin und bekam die Ärmel voll Schnee; Bolschakow und Albow prügelten sich hinten auf der Straße und ihre Schatten rangen ebenfalls verzweifelt auf dem bläulichen Schnee.
Kozura blieb stehen, schob verächtlich sein totes Gesicht vor und öffnete den Mund; aber in diesem Augenblick bückte sich Iwanow, ein Schneeball flog über feinen Kopf und ein weicher weißer Knäuel verklebte plötzlich Kozuras ganzes Gesicht. Er stöhnte, kam dann plötzlich in Bewegung und stürzte zum Angriff vor; einer von den andern stellte auch ihm ein Bein, erhielt aber eine Backpfeife und im Nu wälzte sich die ganze Gesellschaft auf der Straße und über ihr hallten unbekümmerte hitzige Stimmen durch die Luft.
Über den bereisten Telephondrähten aber blinzelten gleichgültig die Sterne.
M. P. Artzybaschew, Aus dem Leben eines kleinen Mädchens und andere Novellen. Deutsch von Adolf Heß, Dresden und Leipzig, 1910, 63-76.