Fönn a körút fölött a földi alkonyat,
Mint villanyfényes ív kristályosul ki. Halk nesz
Bizserg. És a zsivaj, mely gyors iramba tör
Vérezve fennakad nyüzsgő sejtek bozótján.
Dübörgő reszketések borzolják az űrt.
Járdákon a tömeg már érzi önbizalmát
Szivekbe váj az árny s érzéki és ledér
Dalok melódiáin sodorja táncba őket
Magány és téveteg emlékek távolán.
A fény most kört hasít, mint nagy manézst és benne
Kering egy percre mind a béklyózott ütem.
S a lelkek rejtekük mélyéből felkerülnek,
Hogy megfürösszék únt, mezitlen lényüket
A fényben.Ám a test méhét betöltő sejtek
Érzik: titokzatos sugárzás fodrosul
Feléjük. És a szív, mely zsong a naptüzektől,
Beszúrja mindbe nagy tetteknek vágyait.
Remegnek harsonák és láthatlan sugárok
S a test épülete zengőn ropogni kezd;
A sok bezárt mirigy zsong mint nyüzsgő darázsraj
Hálóba fogva. Ám telített már a lég
Új terhekből kelő, csélcsap szabad szelekkel,
Fát langyos fényözön tavaszt akarni hajt.
A húsba ágyazott agy lomha és a galyak
A lelket satnyitók s gátak, ha nőni kell.
Ernyed szellem s erő e mágikus folyamban.
S öntött az utca már; mulatni iziben
Rossz bérkocsik zugán párok fonódnak össze;
Gerjednek a csirák. Már ép asztalhoz ült
Korcsmákban a tömeg sok, kis, kerek csoportban
S az álma egy falu, melyet napfény füröszt.
En haut du boulevard le crépuscule humain
Se cristallise en arc électrique. Un bruit mince
Frétille. Le courant, qui s’acharne à passer
Et accroche au buisson des molécules, saigne.
Les frissons de l’éther partent en trépignant.
La foule du trottoir a repris confiance.
L’ombre appelait les cœurs et les menait danser
Sur des airs de chansons alanguis ou obscènes,
Loin, dans la solitude et dans le souvenir.
Or, la lumière trace une piste de cirque;
Les rythmes un instant y tournent, subjugués;
Les âmes qu’on cachait tantôt, on les dégaine
Pour trempler leurs tranchants parallèles et nus
Dans la clarté.
Mais, au fond des corps, les cellules
Sentent de merveilleux effluves onduler
Vers elles ; l’arc crépitant de fougue solaire,
Darde en chacune le désir d’être un héros.
Des rayons qu’on ne voit pas vibrent, clairons rauques.
L’unité de la chair commence à craquer;
Les globules captifs ragent comme des guêpes
Dans une toile d’araignée, et l’air est plein
De liberté que nouent de nouvelles étreintes.
La lueur aide un arbre à vouloir le printemps.
Dans les chairs, les cerveaux pensent moins; et les branches
Souhaitent moins une âme, et tâchent de grandir.
L’esprit cède sa force à l’influx électrique.
La rue est résolue à jouir, tout à coup.
Au coin de carrefours il se caille des couples ;
Les germes bougent. Des hommes vont s’attabler
Aux tavernes en petits groupes circulaires.
La foule rêve d’être un village au soleil.