Libero Altomare (olasz)
  A házak beszélnek...
– Mi megfeszitett álmok vagyunk mind,
  a földbe verten
  téres gyökerekkel.
  Leszögezett az emberek buta lustasága,
  akik eltemetkezni szeretnek,
  élőn, törékeny falaink közé,
  s az alkóvok puhító levegőjében
  megölnek minden merőséget kelletlen bolhaként.
– Aranyon vásárolnak
  mint a ringyót,
  hónapszámra tartanak minket féltékeny gazdáink,
  fösvény önkéntes rabjaink.
  Földíszítenek, szeretnek,
  kedvükre kiföstenek minket;
  bölcsőjük vagyunk, istállójuk
  és jászoluk: csak
  holtuk után hagynak el, nehéz szívvel.
 Csukott üvegházak vagyunk,
  puhító aquariumok,
  amikben vérszegény medúzák
  és angolkóros növények fuldokolnak,
  míg a tunyaság s a fényüzés
  uzsorás vigyázattal ékesíti
  a titkos falakat,
  a szeretet pókhálóival.
– Ó emberek! a szabadot nekünk!
  Romboljatok már végre le, a földig!
  S amire lettetek,
  tengert, hegyet, levegőt fussatok!
  Légi szállás kell néktek,
  nomád házak és állhatatlanok,
  miként a vágyak, amik bátorítnak!
  Sokatmerő szelek, kik szembenevetik
  vén teknősbékáját az órarendnek.
Repűlő pagodák, fém-villanások
  majd elrabolják
  a Nap sárga elektromos kincseit.
A végzet, így akarja emberek:
  a régi kormos út
  tüzes motorba lelkendezzen át;
  a csepegő eresz
  irígyeli a fecske-szárnyakat.
– Milyen unalmas, állni mozdulatlan,
  míg körülöttünk minden örömbe hördűl:
  egy nagy fantasztikus
  ördög-kerék az Élet
  s mi izzó, merev küllői vagyunk.
– Milyen unalmas, állni mozdulatlan
  és lassan elrohadni
  az idő mocskos ujjai alatt,
  láz nélkül, ami melegítené
  meszes és göthös csontjainkat.
  Csak egy-egy földrengés ad lelket olykor,
  csak tűz láttán részegszünk deliriummal...
  S eltűnni lihegünk a lángok udvarában.
Fordította / Translated by: Komját Aladár
  Forrás / Source: A Tett, 1916. augusztus 1., Internacionális szám, 278-279.
Libero Altomare
  Le case parlano... 
– Siamo tutti sogni crocefissi 
  abbarbicati alla terra 
  con prolisse radici. 
  C’inchioda la pigrizia stupida 
  degli uomini, che amano 
  seppellirsi, vivi, tra le nostre mura fragili 
  dove nell’aria snervante delle alcove 
  uccidono ogni audacia quale pulce importuna. 
– Ci comperano con l’oro 
  come le meretrici, 
  ci tengono a mesata i nostri gelosi padroni, 
  i nostri avari prigionieri volontari. 
  Ci adomano, ci amano, 
  ci dipingono per il loro diletto; 
  serviamo loro di cuna, di stalla 
  e di mangiatoia: soltanto 
  dopo morti n’escono, a malincuore. 
– Siamo le serre chiuse, 
  siamo gli acquari snervanti, 
  dove meduse anemiche 
  e piante rachitiche boccheggiano 
  mentre l’ozio e la lussuria 
  fregiano con usuraia cautela 
  le secrete pareti con 
  la ragnatela dell’affetto. 
– Oh uomini! lasciateci libere 
  e finalmente, radeteci al suolo! 
  Voi siete nati per correre, 
  sul mare, sui monti, nell’aria! 
  Dimore aeree vi occorrono, 
  case nomadi e instabili 
  come i desideri che vi punzecchiano, 
  Venti temerari che irridono 
  la vecchia tartaruga dell’orario. 
Pagode-volanti, corrusche di metalli, 
  rapineranno i gialli tesori 
  elettrici del Sole. 
Così, uomini, vuole il destino: 
  l’antico fuliginoso camino 
  deve mutarsi in motore rovente; 
  il tetto spiovente 
  invidia le ali delle rondini. 
– Che noia, sentirci immobili 
  mentre d’intorno tutto si agita con gioia: 
  la Vita sembra un gran carosello 
  fantastico di cui noi siamo i perni 
  arroventati, rigidi, fermi. 
Che noia, sentirci immobili 
  e imputridir lentamente 
  sotto le dita luride del tempo 
  senza una febbre che ci riscaldi 
  le ossa calcaree e gottose. 
  Solo qualche scossa tellurica ci anima 
  solo la vista del fuoco c'inebria di delirio... 
  Ed aneliamo sparire in un alone di fiamma!