Georges Duhamel (Francia)
Búzadal
Micsoda ember vagyok, ha a búza
Száz tövistől bizalmatlan és fekete magját
itt tartom ujjaim között
és – noha vágyam akarja –
nem kényszerithetem, hogy kalászba szökjön
és nem lehetek
a búzaszemnek hizlaló humusza,
se szél, sem eső, sem érlelő idő.
Ki vagyok, ha azt se láthatom,
ahogy virágja magasba tör,
minden más iránt közönnyel.
Itt akarom tartani kezemben a magot
és látni, ahogy növekszik,
de egy buzatömegbe is bele akarom dobni,
a mi neki csupa megszokás és otthoniasság,
hadd peregjen a tenyeremben.
Kérdezetlen fogom learatni a vetést;
legsajátabb kincsem, gazdaságom ez
és a barátság drága aranya.
Mégis mikor a búza a fekete fogu
vaskerekek szijjaira ugrik,
akkor majd kinek adjam?
Kinek adjam a buzát, melyért a marha eped?
Mik vagytok emberek, kik ujjaitok között
forgatjátok a búzaszemet, mint kis kavicsot,
a búzát, melynek legbelsejét nem ismeritek,
se fajtáját, se földjét, se óhaját
és nem láthatjátok vele zöldelni az erdőt,
se hosszú ösvényeket tavakkal, állatokkal,
süket favágókkal, kik fürgén irtanak...
És a fát se, melynek árnyán
álom szakad reátok!
Fordította / Translated by: Franyó Zoltán
Forrás / Source: A Tett, 1916. augusztus 1., Internacionális szám, 296.
Georges Duhamel
Prologue
Quel homme suis-je, si tenant entre mes doigts
La graine de la nielle des blés,
Noire et méfiante, avec ses cent petits piquants,
Je ne peux pas, selon l’ardeur de mon désir,
La faire aussitôt germer et forcer son enveloppe,
Et si je ne sais pas
Etre à ce grain son engrais et sa terre,
Le vent, l’averse aiguë et aussi le temps qui dure!
Quel homme! si je ne peux pas
La voir bientôt élancer sa fleur solitaire,
Indifférente à tout cela qui n’est point elle.
Je veux tenir la graine et la voir lever dans ma main,
Mais je veux aussitôt la submerger sous une foule
De ces froments, ses hôtes et sa coutume,
Que je veux voir clapoter, autour d’elle, dans ma main.
Je couperai tous ces blés, sans doute;
Ils sont mes propres biens et ma richesse,
Et la monnaie opulente de l’amitié.
Mais si la graine de la nielle
Vient sauter avec ses dents noires sur mon van,
A qui voudrai-je la donner?
A qui donner le grain que le bétail dédaigne?
*
Quels hommes êtes-vous, si faisant rouler dans vos doigts
La graine, muette comme un petit caillou,
La graine, dont vous ignorez l’essence,
La race, et le pays, et les désirs.
Vous ne pouvez pas en voir verdir une forêt,
Avec de longs sentiers, des mares et des bêtes,
Et de sourds bûcherons, déjà coupant...
Et l’arbre sous lequel est donné le sommeil.