Guillaume Apollinaire
Saint-Merry muzsikusa
Nekem jogom van köszönteni lényeket kiket nem ismerek
Előttem mennek el s a távolban összeverődnek
Pedig minden mit belőlük látok nekem ismeretlen
S a reményük sem gyengébb mint az enyim
Nem e világot éneklem sem más csillagokat
Énem lehetőségeit éneklem e világon és e csillagokon kívül
Éneklem a bolyongás örömét s a belehalás kéjét
1913 május 21
Halottak révésze és déli haldoklói
Millió legyeknek a verőfényt legyezték
Mikor egy szem száj orrnélküli ember
Hagyta el Sebastót és a Rue Aubry-le-Boucher-ra lépett
Ifjú volt barna s az arca szederjés
Ember Oh! Ariadne
Flótáján játszott s lába a zenére lépett
Majd megállott a Rue Saint-Martin sarkán
S öntötte a dalt mit én dalolok s mi belőlem szakadt
Melléje gyökerezett a járó asszonyoknak lába
Mindenfelől ömlöttek feléje
Mikor Saint-Merry harangjai hirtelen nekicsendültek
A muzsikus megtörte a dalt s ivott a kútból
Mely a Rue Simon-le-Franc sarkán locsolja vizét
Majd Saint-Merry hallgat s az ismeretlen fujja most a dalt
S megindult újra a Rue de la Verrerie felé
Asszonyok csapatja húzott utánna
Engedték őket a házak
A keresztutcákból jöttek őrült szemek
Kitárt karok a dalos nőrabló felé
S ő csak ment közönyösen játékos dallal
Csak ment borzalmasan
Aztán később
Mikor megy Paris felé vonat
E percben
Szemeteltek el szerecsendiót Molukka galambjai
Ugyanekkor
Bómai katolikus misszió mit tettél a szobrásszal
Máshol
Ő átmegy a Bonn és Beuil közötti hidon s Pützchen felé tünik el
E pillanatban
A polgármesterék szerelmes lánya
Egy más negyedben
Versenyezz hát költő az illatszerész kirakatával
Egy szóval nevetők ti nem nyúltatok az emberek mélyére
S alig tudtatok nyomorukból kis zsírt kiszívni
De mi kik egymástól távol élettől halunk
Kitárjuk karunk s e síneken gördül az árúk hosszú vonatja
Te sírtál mellettem a fiakker mélyén
És mostan
Te rámhasonlítasz rámhasonlítasz szerencsétlenül
Mit hasonlítunk mint a múlt század építészetében
A toronyhoz hasonló magas kémények
Mi most magasabbra lépünk és nem érintjük a rögöt
És mialatt a világ élt és változott
Az asszonyok menetje hosszan mint egy kenyértelen nap
Követte a boldog legényt a Rue de la Verrerien
Menet ó menet
Mint mikor a király ment hajdan Vincennes-be
Mikor a követek Parisba megjöttek
Mikor a sovány Suger a Szajna felé loholt
Mikor Saint-Merry körül a zendülés kimúlt
Menet ó menet
Az asszonyok nőtt csapatja medréből kiáradt
S a szomszéd utcák is megteltek velük
S mint a loholó labda útja
Dobták maguk a muzsikus után
Ó Ariadne és te Pâquerette és te Amine
És te Mia és te Simone és te Mavise
És te Colette és te szép Genoveva
S ők csak mentek kábán és remegve
Könnyü fürge lábuk a nóta víg ütemére táncolt
Amely sovár fülüket vezette
Az ismeretlen pillanatra megállt egy eladó ház előtt
Tört ablakú elhagyatott ház volt
Tizenhatodik századbeli szállás
Az udvar most a teherkocsik szine
Ide lépett be a vig legény
S messzülő zenéje vágyódón beszélt
Az asszonyok követték az elhagyatott házba
S mind beléptek oda csoportba zavarva
Mind mind beléptek maguk mögé sem nézve
Nem sajnálva azt a miről lemondtak
Nem sajnálva az életet emléket napot
S nemsokára senki sem maradt a Rue de la Verrerien
Csak én magam s egy pap Saint-Merryből
Az ósdi házba beléptünk mi is
De nem találtunk benne senkit már
Itt van az est
Saint-Menyben zeng az Angelus
Menet ó menet
Mint hajdan ha a király visszajött Vincennesből
Jöttek csapatban a sapkakészitők
Jöttek a banán árusai
Jöttek katonái a garde républicaine-nek
Ó éj vágyas asszonytekinteteknek nyája
Ó éj te fájdalmam és kába vágyam
Hallom halódni egy távoli flóta hangját
Fordította / Translated by: Raith Tivadar
Forrás / Source: A Tett, 1915. november 1., 8-10.
Guillaume Apollinaire
Le musicien de Saint-Merry
J’ai enfin le droit de saluer des êtres que je ne connais pas
Ils passent devant moi et s’accumulent au loin
Tandis que tout ce que j’en vois m’est inconnu
Et leur espoir n’est pas moins fort que le mien
Je ne chante pas ce monde ni les autres astres
Je chante toutes les possibilités de moi-même hors de ce monde et des astres
Je chante le joie d’errer et le plaisir d’en mourir
Le 21 du mois de mai 1913
Passeur des morts et les mordonnantes mériennes
Des millions de mouches éventaient une splendeur
Quand un homme sans yeux sans nez et sans oreilles
Quittant le Sébasto entra dans la rue Aubry-le-Boucher
Jeune l’homme était brun et de couleur de fraise sur les joues
Homme Ah! Ariane
Il jouait de la flûte et la musique dirigeait ses pas
Il s’arrêta au coin de la rue Saint-Martin
Jouant l’air que je chante et que j’ai inventé
Les femmes qui passaient s’arrêtaient près de lui
Il en venait de toutes parts
Lorsque tout à coup les cloches de Saint-Merry se mirent à sonner
Le musicien cessa de jouer et but à la fontaine
Qui se trouve au coin de la rue Simon-Le-Franc
Puis saint-Merry se tut
L’inconnu reprit son air de flûte
Et revenant sur ses pas marcha jusqu’à la rue de la Verrerie
Où il entra suivi par la troupe des femmes
Qui sortaient des maisons
Qui venaient par les rues traversières les yeux fous
Les mains tendues vers le mélodieux ravisseur
Il s’en allait indifférent jouant son air
Il s’en allait terriblement
Puis ailleurs
À quelle heure un train partira-t-il pour Paris
À ce moment
Les pigeons des Moluques fientaient des noix muscades
En même temps
Mission catholique de Bôma qu’as-tu fait du sculpteur
Ailleurs
Elle traverse un pont qui relie Bonn à Beuel et disparait à travers Pützchen
Au même instant
Une jeune fille amoureuse du maire
Dans un autre quartier
Rivalise donc poète avec les étiquettes des parfumeurs
En somme ô rieurs vous n’avez pas tiré grand-chose des hommes
Et à peine avez-vous extrait un peu de graisse de leur misère
Mais nous qui mourons de vivre loin l’un de l’autre
Tendons nos bras et sur ces rails roule un long train de marchandises
Tu pleurais assise près de moi au fond d’un fiacre
Et maintenant
Tu me ressembles tu me ressembles malheureusement
Nous nous ressemblons comme dans l’architecture du siècle dernier
Ces hautes cheminées pareilles à des tours
Nous allons plus haut maintenant et ne touchons plus le sol
Et tandis que le monde vivait et variait
Le cortège des femmes long comme un jour sans pain
Suivait dans la rue de la Verrerie l’heureux musicien
Cortèges ô cortèges
C’est quand jadis le roi s’en allait à Vincennes
Quand les ambassadeurs arrivaient à Paris
Quand le maigre Suger se hâtait vers la Seine
Quand l’émeute mourait autour de Saint-Merry
Cortèges ô cortèges
Les femmes débordaient tant leur nombres était grand
Dans toutes les rues avoisinantes
Et se hâtaient raides comme balle
Afin de suivre le musicien
Ah! Ariane et toi Pâquette et toi Amine
Et toi Mia et toi Simone et toi Mavise
Et toi Colette et toi la belle Geneviève
Elles ont passé tremblantes et vaines
Et leurs pas légers et prestes se mouvaient selon la cadence
De la musique pastorale qui guidait
Leurs oreilles avides
L’inconnu s’arrêta un moment devant une maison à vendre
Maison abandonnée
Aux vitres brisées
C’est un logis du seizième siècle
La cour sert de remise à des voitures de livraisons
C’est là qu’entra le musicien
Sa musique qui s’éloignait devint langoureuse
Les femmes le suivirent dans la maison abandonnée
Et toutes y entrèrent confondues en bande
Toutes toutes y entrèrent sans regarder derrière elles
Sans regretter ce qu’elles ont laissé
Ce qu’elles ont abandonné
Sans regretter le jour la vie et la mémoire
Il ne resta bientôt plus personne dans la rue de la Verrerie
Sinon moi-même et un prêtre de saint-Merry
Nous entrâmes dans la vieille maison
Mais nous n’y trouvâmes personne
Voici le soir
À Saint-Merry c’est l’Angélus qui sonne
Cortèges ô cortèges
C’est quand jadis le roi revenait de Vincennes
Il vint une troupe de casquettiers
Il vint des marchands de bananes
Il vint des soldats de la garde républicaine
O nuit
Troupeau de regards langoureux des femmes
O nuit
Toi ma douleur et mon attente vaine
J’entends mourir le son d’une flûte lointaine