René Arcos
Emberi út

A legiszonyúbb Én, a legszomorúbb Én,
nem aki itt halad, de aki tétovázva áll,
előre bámul a hosszú útra,
a végtelenbe...
csendesen áll és kérdi magától:
nem volna-e jobb, hogyha visszatérne,
vagy beburkolózna bágyadt közönyébe...
Oly messze került már a honi reménytől,
oly messze van és az életben lekésett,
az életben lekésett, s oly éjes a szive,
melyre halálharangok verődnek, mint hullámok viharban.

A legszomorúbb Én,
nem az, mely a lélek fölött tovaballag
a hajnali harangszó víg csobogása közben,
hanem az, mely súlyos léptekkel visszatér,
súlyos léptekkel és vállain cipeli
– mint egy halottat – a harcok Énjét!
A legfáradtabb Én,
az emlékek Énje, mely mint kósza sakál
éj közepén,.. sirok közelében...
a legyőzött Én, mely az ellenségnek kitárja kapuját
s bebocsátja magába, (oh hála az estnek)
hordáit a keserü kétségbeesésnek: –
Ez a szánalmas Én most hiába keres
az új lépéshez ürügyet,
e lépés tiszta okát...
– – – – – – – – – – – – – – – – – – –
És lomha álomképek libegnek,
susogva faragják az örök „hová“-t.

Oh keserű gúny: ott vetni a lépteket
a kalandorok útján, melyet senkisem ismer.
Be csalfa játék már évek óta,
csak vándorolni és célt sosem érni!
Ah, lépteim, mind a tétova léptek,
melyek célt sosem értek!
Hanem a kátyúk sarában beszenyeződtek,
a csillagok csöndje alatt.
Igen, vannak ágyak, melyekben az ember elrejtőzhet a lét elöl,
igen, vannak barátságos padok, ahol élni lehet,
hol kiizlelhetjük a pillanatot,
a perceket, miket megmérgezett a boldogság szirupja,
s melyeknek kissé édes utóizük van.

Kis élet, kis vágy, kis öröm,
és mindenkinek a maga kevéske java!
Nem kell túlsokat kivánni:
az ember egy váza legyen, telve gyönyörrel.
Ne vándoroltasd szemed, ha lábaid nem mehetnek,
a Boldogság Temploma mindenkinek itt áll...
Hallod a halleluját a boltozatba verődni?
Előre és lépjél be a többiekkel,
hajtsd le fejed – oh csak kevéssé – hogy az ajtón,
a Minden-Emberek alacsony ajtaján beléphess.