Georges Duhamel
Kinyilatkoztatás
A hegy csucs homlokáról
lepattan egy kőtömb,
végiggurul a sziklaredőkön,
mint valami sulyos, megkövesült könnycsepp.
Ha egy pillanatra megáll,
csak azért van, mert nagyobb ugrásra készül;
az elszabadult vad nem fut ily sebesen odujába.
Féktelenül, vadul ugrik
és kiszakitja tövestül
a rekettyéket és fenyőket.
Még a lejtőn álló favágókat is
megborzongatja a rémület
s tagjaikat megdermeszti a félelem,
mialatt jön, rohan az óriás,
kit eddig senkise látott.
Ám ezalatt én békés rejtekemben
oly nyugodt vagyok, mint egy süveges sólyom;
bőrömön áttetszik a vér, mit semmi meg nem ijeszt,
mert ismerem a hegyet és a lavinák utját
és tudom, hogy a szikla nem eshet ide.
De meg tudom mutatni lent a mélyben
a fákat, melyeket ledönt
és az embert, kit összezúz.
Fordította / Translated by: Franyó Zoltán
Forrás / Source: A Tett, 1916. március 5., 148.
Georges Duhamel
L’annonciation (I)
Du front de la montagne
Un rocher détaché
Roule, selon les rides ravinées,
Avec l’air d’une lourde larme de pierre.
S’il semble s’arrêter un peu,
C’est pour repartir d’un plus grand saut;
Un fauve lâché ne regagne pas son trou plus vite.
Il bondit vigoureusement
Et fauche au ras de leurs racines
Les pins et les genévriers...
Aussi les bûcherons besognant sur la pente
Sentent leur dos fourmiller d’inquiétude;
Et la peur refroidit leur ventre,
Tandis qu’approche ce fléau
Que personne ne voit encore.
Moi, cependant, paisiblement dans les fougères,
J’ai mon cœur calme comme un faucon coiffé,
Ma peau s’éclaire avec un sang que rien n’affole;
Car je sais la montagne et le chemin des avalanches,
Et que la pierre ne doit pas tomber ici.
Mais je peux désigner, là-bas,
Les arbres qu’elle va couper
Et l’homme qu’elle écrasera.